Keresés

Ajtókat nyitunk

Ez egy rendhagyó bejegyzés. Rajeczki Gabriella nem tanult UWC iskolában, mégis pontosan tudja, mivel jár egy ösztöndíj. Akik kimennek a 14 iskola egyikébe, sok embert hagynak hátra, akiknek meg kell birkózniuk azzal, hogy egy szerettük a világ másik ponjtára megy. 

Mit érez egy anya, mikor lánya bejelenti, hogy Indiába megy két évre? Erről mesél Domján Kamilla (Mahindra UWC of India 2012-14) édesanyja.

Mikor mondta el neked Kamilla, hogy szeretne jelentkezni?

Ez a jelentkezésnél sokkal előbb kezdődött. Kamilla 10. osztály félév környékén kevésnek érezte azt, amit az itthoni iskolájától kapott. Kevés volt, szűk, belterjes, hiányzott belőle a VILÁG. Keresni kezdett az interneten, lehetőségek után kutatott. Örültem, mert azt éreztem, hogy többre vágyik, nem akar beleragadni a hétköznapok egyhangúságába. Örültünk mindketten az apukájával együtt – aki akkor már nem élt velünk – hogy önálló, hogy előrelátóan gondolkodik az életétéről. Keresett, kutatott, de egyre lehangolóbb volt a helyzet, egy iskola sem volt néhány millió alatt. Elkeserítő volt, hogy az ilyen lehetőségek csak a tehetőseknek léteznek. Egy szeptemberi délutánon aztán Kamilla nem milliós tandíjakkal kezdte az újabb szuper iskola felvezetését, hanem olyasmikkel, hogy empátia, szolidaritás,  multikulti, béke, személyiség, fenntartható fejlődés és egy csomó olyan fogalom, amelyek alapból kedvesek mindkettőnknek. Lelkes volt, persze, de a szülő akkor is elkezd gyanakodni, a kisördög akkor is piszkálja, ha mégoly biztató is a felvezetés. Mindkét felmenő – apa is és anya is – persze kötekedni kezdett: nem gyerek-, esetleg leánykereskedők? Túl szép ez, hogy igaz legyen, biztos van benne valami, ami nem oké.

Hogy éreztél, amikor elmondta, hogy szeretne jelentkezni?

Miután mi is lecsekkoltuk az UWC Magyarország honlapját, nem tudtunk mást mondani, mint: HAJRÁ, VÁGJ BELE! Nagyon boldog voltam, hogy tök egyedül, saját elhatározásából, kitartó keresés eredményeként talált egy olyan lehetőséget, ami nagyon, nagyon megfelel a személyiségének és ezer utat nyit a nagyvilágba. Boldog és büszke voltam.

Mit éreztél, mikor kiderült, hogy Kamilla Indiába fog menni?

Felkészültem az elszakadásra, mert tudtam, ha Kamilla továbbjut az első fordulón, megsokszorozódnak az esélyei, hogy valamelyik helyet elnyeri. Lehet, hogy ez túl elfogultnak érezhető, de ismerve őt, hogy mennyivel komolyabban gondolkodik a kortársainál, milyen fejlett a szociális érzékenysége és egyáltalán mennyire érdekli a világ, ráadásul nagyon jó a beszélőkéje, nem éreztem mégsem lehetetlennek a végső sikert. India pedig ugyanúgy benne volt a pakliban, mint az összes többi.  Illetve, Kamilla az utolsó fordulóban a két megjelölendő iskolaként az indiait és a kanadait nevezte meg, így felkészülhettünk. Ráadásul – mivel abban az évben az iskolák új módon dönthettek – elég hosszú ideig kellett várni a levélre, amely meghozta a jó hírt. Előzetesen talán hasznos lett volna több információ arról, hogy itt a szülői hozzájárulás mértéke kicsivel több, mint a gazdagabb iskoláknál, de azt hiszem, ez mindegy is volt, mert amikor kiderült, hogy Kami megnyerte Indiát, mindenki sírt, nevetett egyszerre és persze a szülők azonnal elkezdtünk szorongani, meg félteni, meg minden egyéb, amit ilyenkor kell.

Szülőként hogyan éled meg, hogy a lányod ilyen távol él tőled?

Természetesen nagyon hiányzik. Hiányoznak a beszélgetések, az összebújások, a szemtelenkedései, hogy lefegyelmezzen, mint már nálam okosabb „felnőtt”, a támogatása, az együttérzése, ha szükségem van rá. De mégsem égető ez a hiány, az elszakadása, leválása kicsi fájdalmakkal zajlott és már akkor elkezdődött, amikor még itthon volt és azt is tudom a gyermekeim megszületése óta, hogy ők csak vendégek nálunk, mi csak lehetőségeket mutathatunk, ajtókat nyithatunk nekik, a választás az övék. Mi is jobban járunk, ha elfogadjuk, hogy ők nem mi vagyunk, hanem önálló személyiségek, és ha képesek az önállóságra, ha megállják a helyüket a nagybetűsben, akkor jól segítettük őket. Ma már nem probléma a kapcsolattartás, minden héten szkájpolunk, de ő már egy felnőtt ember és csodálatos, de kicsit persze szívszorító, hogy nélkülünk is milyen fantasztikusan elboldogul. A legfontosabb az, hogy soha, egyetlen percig sem bánta meg – és mi sem – hogy így alakult a sorsa. Persze, vannak nehéz időszakok, napok, de ezeket mindig felülírja a jövő.

Mit üzensz azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke most jelentkezik? Miért érdemes őket bátorítani arra, hogy megpróbálják?

A legfontosabb talán az, hogy ez egy nagyszerű lehetőség. És ehhez nem muszáj rendkívül jó tanulónak lenni, nagyon jó sportolónak, ehhez egy olyan „személyiségforma” kell, aki sugároz és ad magából valamit a környezete felé. Azt hiszem, ha egy szülőnek fontos a gyereke boldogulása, de ezt nem feltétlenül felesleges dolgok megtanulásával érzi biztosítottnak, akkor segítenie kell, hogy próbálja meg ezt az utat. Az UWC iskolák tanulási metódusa nagyon nyílt és sokszínű, száraznak nem nevezhető, viszont meglehetősen kemény. Végül is egy nemzetközi érettségi megszerzése a cél! Inspiráló közegben és közösségben, sokat kell tanulni, sok-sok tapasztalatot szerezve, sok más kultúrájú embert megismerve, így az ott szerzett benyomások, ismeretek a jövőben a nagyvilág bármely pontján segítségére lesznek az UWC iskolában végzettnek. NEM SZABAD KIHAGYNI!