|
|
|
• Adó 1%
2011. október 25.
Az UWC Magyarországi Egyesülete ezúton is köszöni támogatóinak a 2011. évi 1%-os felajánlásaikat.
Reméljük 2012-ben is megtisztelnek bizalmukkal! |
|
• Adomány
Az adományozás most egyszerűbb, mint valaha! Kérjük, támogass minket!>>> |
|
• Tagdíjak
A PayPal-on keresztül csupán néhány kattintással fizethetsz tagdíjat. >>> |
|
| • "UWC Bemutatkozás" ismertető letöltése |
|
|
|
|
 |
Életem legszebb évei: 2005-2007 - Gondolatok élményekről, fájdalomról, tapasztalatokról és örök emlékekről
Hudy Endre, Mahindra UWC, India
2007. augusztus
Jelen soraim már nem középiskolás korszakomból, hanem életem mostani állomásából, egyetemi éveim kezdetéről származnak. Ez a szakasz a legtöbbek szerint ugyanolyan jó lesz, mint az UWC-s évek, csupán "más formában". Számomra jelenleg még elképzelhetetlennek tűnik, hogy az UWC-s élményeket felül lehetne múlni.
Elöljáróban a következő: mielőtt EVIME ösztöndíjasként Indiába utaztam, itthon sokat bosszankodtam - az idegen kifejezés miatt - amikor azt hallottam, hogy ilyen-olyan "feeling" töltött el valakit... nos őszintén bevallhatom, ha van az életben jó érzés, akkor UWC-snek lenni nagyon jó "feeling".
Az élmények közül írhatnék a csípős hamburgerről, a még csípősebb ropiról, az ázsiai táj lenyűgöző átalakulásáról a monszun alatt, a feledhetetlen indiai elefántokon való lovaglásról, a földalatti és a sziklába vájt templomok sötétjének nyugalmáról, vagy akár a Taj Mahal tökéletességéről, de most mégsem ezekről írok - igaz, ezekről szerettem volna leginkább hallani, amikor az UWC-s ösztöndíjra jelentkeztem és felfedeztem, hogy Indiában is van UWC iskola.
Akkor még el sem tudtam képzelni, hogy ezek az átélt élmények önmaguk miatt talán csak részleteket jelentenek és az emberek, a közösség által - akikkel együtt éltem át őket - válnak egésszé. Ezek az emberek, maga a közösség befolyásolta a világkollégiumi élményeimet a legmélyebben, legmaradandóbban.
Eleinte még hihetetlennek tűnt, hogy annyi hozzám hasonló emberrel leszek körülvéve, akik a világ más részein gondolkoztak ugyanazon problémákon - például szociális egyenlőség, népcsoportok, bőrszínek, nemzeten belüli béke - mint én.
Ezek talán nagy szavaknak tűnnek, de akkor sem, mint ahogy bevallom most sem, az UWC egyik - mai világunkban talán utópisztikus - eszméjén, a "világbékén" töprengtem, hanem olyan, világviszonylatban talán kicsinynek tűnő, viszont kézzel fogható konfliktuson, mint például a magyar cigányság jelenlegi helyzetén. Az algériai barátom sem egy tökéletes szociális egyenlőségről fejtette ki véleményét, amikor egymással beszélgettünk, hanem a nyugat-szaharai helyzetről. Az ottani probléma bármennyire is különbözőnek tűnik, mégis segített jobban megérteni a magyar helyzetet. Ezek az ismeretek, tapasztalatok, ha megoldani nem is, de a jövőben legalább a jelen helyzet pozitív irányú átalakításában segítenek, legyek a jövőben egy szociálisan-tudatos és elkötelezett tanár, családapa, barát, politikus vagy akár képregény-író.
Mikor még Magyarországon készülődtem az indiai útra, folyton azon töprengtem, hogy milyen lesz a szobám, étrendem, milyen lesz a kilátás a tanteremből... azonban hamar rájöttem arra, hogy ez mind jelentéktelen ahhoz képest, amikor barátaimmal, az árva gyerekekkel játszottunk, fogyatékosokkal palacsintát sütöttünk, vagy egyszerű falusi nőktől tanultuk el a gyertyakészítés rejtelmeit, amit követően segítettünk nekik eladni a kész viaszcsodákat mindössze pár rúpiáért.
A magyar tanítási rendszerben élve, álomszerűnek tűnt volna az, hogy a tanáraimmal olyan közelségbe kerüljek, hogy nem csupán kiemelkedő akadémiai tudásukat, hanem magánemberi oldalukat is megismerjem. Az UWC-ben viszont néhány tanárom valódi barátommá vált, akikhez "csak úgy bármikor" fordulhattam, nem csupán a tananyag megértése végett, hanem jóízű beszélgetés miatt is, akár egy vacsora mellett.
Egy olyan közösségben tanulhattam, ahol mindenki magának választhatta ki a tantárgyait. Ennek következtében olyanokból álltak a tantárgyi csoportok, akik komolyan érdeklődtek iránta és szerették az adott, általam is felvett tantárgyakat, hiszen máskülönben nem is választották volna őket. Ez megint csak nagyon-nagyon jó dolog.
Kikapcsolódásképpen a szabadidőmben ugyanolyan tevékenységeket végeztem Indiában is, mint előtte itthon, csak egy kicsit más formában, más körülmények között és más helyeken. Filmet néztem (horrort, mely ékes hindi nyelvre volt szinkronizálva), buliztam (orosz disco-zenére), barátaimmal sétáltam a legközelebbi faluban (egy 110.000 fős "faluban"), játszottam a parkban (egyesült államokbeli verseny-frizbivel), kártyáztam (japán "bűvös" kártyával), emlékhelyeket látogattam vakáció idején (nepáli buddhista kegyhelyeket), vagy éppen hógolyóztam (Pakisztánban karácsonykor a 2005-ös nagy földrengést követően egy nemzetközi mentőosztag tagjaként), strandon fürödtem (2006 szilveszterén az Arab tengerben 35 °C-os melegben), de hegyet is másztam (a Himaláját, 4.000 m magasságig, megkopott talpú sportcipőben). Ezen élmények mindegyikét az iskolának, a közösségnek, barátaimnak köszönhetem, amely sokkal többet jelent az adott helyen töltött fizikai jelenlétnél, hiszen minden helyszínhez sok-sok közös élmény köt.
E két középiskolás évem alatt azonban nem csupán a számomra új világ örömeit tapasztalhattam meg, hanem az óhazától való távolság fájdalmát is. Mindig is azt hittem, hogy elég erős leszek ahhoz, hogy kibírjam a szüleimtől, a gyermek és ifjúkori barátaimtól való huzamosabb idejű elszakadást, viszont hamar be kellett látnom, mint az élet sok más területén is, hogy tévedtem saját magam megítélésében és eljött az ideje megismerni valódi tulajdonságaimat. Szobatársaim, évfolyamtársaim, tanáraim, akikhez bátran fordulhattam a Mahindra UWC iskolában, egy kicsit oldották a távollétből adódó megpróbáltatásokat, mégis borzasztó volt a honvágy. Ezt a lelki tortúrát, amelyet indiai ottlétem alatt éreztem, egészen rövid idővel ezelőttig értelmetlennek és érthetetlennek találtam. Most úgy gondolom, annak ellenére, hogy elvetem a "minden fájdalomnak oka van" hitet, hogy a szüleimtől és az otthoni barátaimtól való kétéves elszakadásom új tulajdonságokkal ruházott fel: önállósággal, önálló időbeosztással, és nem utolsó sorban a távolságbeli kapcsolatbomlasztó negatív érzelmek leküzdéséhez helyes megoldáskészséggel. A közösség fantasztikuma az előbb említett érvekkel erősítve úgy érzem, fölülmúlta magát a szenvedést.
Életem az UWC-s fejezet előtt is élvezetes, ugyanakkor kihívásokkal telt volt és reményeim szerint a továbbiakban is ugyanúgy folytatódik majd. Úgy vélem, az indiai ösztöndíj elnyerése volt életem legelső komoly ugródeszkája, amelyről sikerült lendületet venni, helyt állni és tanulmányi szinten tovább rugaszkodni, egyetemre kerülni. Kiemelkedő előrelépést jelentett számomra a MUWCI-ban eltöltött 2 évem szociális szempontból is. Az ez irányú fejlődésem eddig töretlen volt, azonban úgy érzem, ez a lendület most mégis megszakad, mivel más intézmény nem tudja felülmúlni az UWC-s évek adta szociális érzékenységet.
Igyekszem, és mindig is igyekezni fogok az átélt élmények, tapasztalatok, megszerzett tudás által kialakult rálátásomat a világra másokkal is megosztani. Olyanokkal, akik nem részesülhettek a Világkollégiumok látókör-szélesítő tapasztalataiban, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi szerepet fogok a jövőben majd betölteni.
Most még képtelen vagyok tisztességgel meghálálni ezt a két évet, akkor is köszönöm mindazon testileg-lelkileg hozzám közelieknek, akik az UWC-s éveim előtt, közben, és utána cselekedeteikkel, útmutató szavaikkal segítettek. Köszönöm az EVIME-nek ezt a hihetetlen lehetőséget, amikor is a pályázat nekem ajánlásával, megajándékoztak engem: két legszebb évem örök emlékét.
|
|