Keresés

Nem létezik lehetetlen

Kelemen Viktor 2014 szeptembere óta az örményországi UWC Dilijan diákja. Úgy érzi, új iskolájában megszűnt a lehetetlen fogalma, közel másfél éve önmaga az egyetlen határ.

Hol hallottál először a UWC-ről?

A UWC-ről az osztályfőnököm révén hallottam először. Az egyik nyelvtanóra elején szűkszavúan elmondott egy-két mondatot a mozgalomról, és feltűzte az akkor aktuális plakátot a faliújságra. Emlékszem, akkor először játszottam el a gondolattal, hogy jelentkezem. Kellett néhány hét, mire az álmodozásból döntés, majd jelentkezés lett.

Melyik iskolába szerettél volna menni?

Mikor napirendre került a kérdés, hogy vajon melyik iskolába kerülök a 14-ből (ami mára már 15) próbáltam a lehető legsemlegesebb maradni. Nem volt egyszerű, hiszen minden vágyam volt naphosszat az UWC iskolák weboldalait és Youtube-csatornáit böngészni. Persze néztem videókat, olvastam cikkeket, de mindig másik UWC-vel kapcsolatban, így sikerült többé-kevésbé valóban semlegesnek maradnom, és nagyon örülnöm, mikor kiderült, hogy Örményország lesz az új otthonom az elkövetkezendő két évre. Az itt eltöltött picivel több mint egy évem alatt most először gondoltam bele, mi lett volna ha, egy másik, már működő UWC-be kerülök. De amint mélyebben belegondolnék, rájövök, hogy nincs értelme, hiszen nem tudhatom. Amit tudok, hogy itt vagyok Dilijanban, és büszkén nevezhetem magam az első generáció tagjának.

Mi a legmeghatározóbb élményed az eddigi egy évben?

Ha lett volna ilyen, azt mondanám, az a pillanat volt az, amikor felhagytam a leg-ek feljegyzésével, mert minden héten, napon, órában újabb és újabb leg-ekkel gyarapodtam. Tudom, nem éppen kielégítő válasz a kérdésre, de legalább annyira őszinte, mint amennyi kívánnivalót hagy maga után. Ha a legmeghatározóbbal nem is tudok szolgálni, a sok nagyon meghatározó pillanat közül az egyiket megosztanám: a vizsgák előtti utolsó hét volt, álmos fejek, szétszórt papírok és nyitott laptopok mindenhol. Én a konyhában ‘béreltem ki’ a vizsgákig egy kerek asztalt és egy fotelt. Egész nap nyögvenyelősen ment a tanulás, de délutánra katasztrofálisan szétszórttá váltam, folyamatosan az járt a fejemben, hogy mennyire nem lesz időm mindenre felkészülni, és milyen borzalmasan fognak sikerülni a vizsgák. Ez odáig fajult, hogy lassan a sírás kerülgetett, mikor az egyik évfolyamtársam – felteszem látván az arcomon, hogy nem minden oké – szó nélkül karon ragadott, felrántott a fotelből, és a laptopjáról szóló zenére táncolni kezdett, engem húzva magával. Látva, hogy ez nem lesz elég a rosszkedvemből való kizökkentéshez, megfogott egy párnát, és szelíden fejbe kólintott vele. Ezt nem hagyhattam annyiban, én is találtam egy párnát. Egy perccel később már többedmagunkkal rohantunk végig a három emeleten párnával püfölve, akit csak láttunk. Öt perc leforgása alatt a teljesen halott és mozdulatlan épület ismét hangos nevetéstől zengett, csak úgy, mint az első hetekben. Kicsit mindannyian elfelejtettük, miért is jelentkeztünk a UWC-be a tanulmányokon kívül. Kicsit mindannyian elfelejtettünk élni és élvezni, hogy élünk. Aznap délután az egész sulit felráztuk élettel, hogy aztán újult erővel és lelkesedéssel térhessünk vissza a mindennapokba.

Hová szeretnél menni UWC után?

Egy éve szilárd meggyőződésem volt, hogy egy UWC tanév leforgása alatt legalább valamiféle fogalmam lesz arról, hogy mit szeretnék tanulni a felsőoktatásban. Talán titokban még azt is reméltem, lesz elképzelésem a munkát, karriert illetően, de tévedtem. Azt tudom, hogy csak egy dologgal nem leszek képes eltölteni az életem, muszáj, hogy új dolgokat próbáljak ki, tanuljak meg. A mondás, miszerint örökké tanul az ember, véleményem szerint csak akkor igaz, ha az illető tesz is érte valamit: nyitottnak kell lenni az új dolgok, ötletek, elképzelések befogadására és kritikus analizálására. Ilyen emberként szeretném elhagyni a UWCDC-t nem egészen egy év múlva. Hogy pontosan hová és merre, az talán már nem is annyira érdekes.

Miért javaslod a UWC-t azoknak, akik most szeretnének jelentkezni?

Elsőször is egy idézettel élnék Neale Donald Walschtól: „Az élet a komfortzónád végénél kezdődik.” A UWC mindenképpen kiesik a legtöbb fiatal komfortzónájából. Emiatt ijesztőnek tűnhet, de egyúttal érdekesnek és kihívásokkal telinek is. Voltak valaha nagyvonalú terveid, elképzeléseid, amikről a realitás mezejére lépve rá kellett jöjj, jól hangzik, de semmi esélye? A UWC-ben nem létezik lehetetlen. A lehetőségeidnek csak az elméd szabhat határt. És ha van egy jónak tűnő ötleted azonnal támogatókra találsz a diákok közt és a tanári karban egyaránt. Az órákon a problémákhoz és megoldásukhoz való új, eddig ismeretlen módon való hozzáállás érték, nem hiba. Legtöbb esetben nincsen jó vagy rossz válasz, csak különböző nézetek és vélemények, amik megbeszélése néha időtlen időkig eltart, mégis egy percnek tűnik. Regényt írhatnék a UWC erényeiről, de ez mégsem jelenti, hogy mindenkinek ajánlom. És itt nem tanulmányi átlagra, vallásra vagy életkorra gondolok. A legelengedhetetlenebb tulajdonság véleményem szerint, ami nélkül a UWC-élmény fabatkát sem ér, az a nyitottság. Ha úgy érzed, készen állsz szinte mindent megkérdőjelezni, amit eddig a világról gondoltál, ne habozz jelentkezni!