Keresés

Saját sorsa kovácsa

Gadó Krisztián 2014 szeptembere óta az örményországi UWC Dilijan diákja. Úgy érzi, iskolatársaiban olyat talált, mint előtte senkiben, együtt pedig nem ismernek lehetetlent.

A Dilijanban eltöltött röpke négy hónap szervesebben megváltoztatta az életem, mint amennyire a legvadabb álmaimban is gondoltam. A legnagyobb kihívások, amelyekkel szembesültem meglepetésként értek, és azokon a problémákon könnyen túlléptem, amelyektől tartottam. A következő pár sorban nem fogok mindenről beszámolni, mert kész regényt írhatnék. A számomra legmeglepőbb témákat fogom röviden bemutatni: miként hatott rám az IB, otthoni és kinti barátságok illetve az első évfolyam nehézségei és iskolánk kapcsolata a helyi kultúrával.

Amikor kimentem, azt hittem, hogy a tanuláshoz ugyanúgy fogok állni, mint az otthoni középiskolában. Azonban az első hét után nyilvánvaló volt, hogy teljesen át kell lényegüljek. Az IB-hez közel nem elég a lexikális tudás, a leadott anyagot meg kell emészteni, gondolkodni kell rajta és kutatni hozzá. Emiatt az órák jellege is teljesen más. Most már nem azért nézem az órát, hogy megtudjam, hány percet kell még túlélni, hanem azért, hogy lassabban teljen az idő. A tanórák szerves párbeszédként működnek, gyakran el is felejtem, hogy iskolában vagyok. Soha ezelőtt nem kaptam ennyi kritikát és figyelmet a munkáimra, a tanárok valóban értünk vannak ott és mindent megtesznek a fejlődésünkért. Mielőtt kimentem, nyitottnak tartottam magam. De az órákon és mindennapokban olyan konfliktusokkal találkoztam, amelyek során makacsul elkezdtem védeni az egyik oldal álláspontját az éjszakába nyúló vitáknál (amelyek miatt jelentősen kevesebbet alszunk). Kis időbe telt, amíg újra rájöttem, hogy addig nem ítélkezhetek semmi fölött, ameddig az összes oldal álláspontját meg nem értem. Ha megértettem, akkor már jó eséllyel nem fogok tudni oldalt választani, ugyanakkor szembesülnöm kellett azzal is, mennyire befolyásolt vagyok az otthoni közösség által. Egyre gyakrabban kérdőjelezem meg, hogy amit gondolok, azt valóban én gondolom-e, vagy csupán valaki véleményét visszhangzom. Nagyon nehéz önmagamat folyamatosan kétségbe vonni, de ez az egyik legnagyobb érték, amit az UWC-től eddig kaptam.

Ahány új barátot szereztem, annyival vesztettem el a kapcsolatot, de valójában nem is jó szó a "barát" a jelenlegi évfolyamtársaimra, mert annál sokkal közelebb vagyunk egymáshoz. Együtt kelünk, nevetünk, néha szenvedünk és együtt tartjuk a korán fekvőket ébren, mert ha mi nem alszunk, akkor nekik sem szabad. Kicsit olyan, mintha 95 testvért kaptam volna. Egyke révén a "testvér" szó fogalma számomra szinte teljesen ismeretlen volt eddig, azonban azt hiszem, most már kezdem érteni, mit is jelent valójában. Bármi történjen is, hozzászoktam a gondolathoz, hogy soha nem vagyok egyedül. Mindig van valaki, aki észreveszi, ha rossz a hangulatom és addig nyaggat, ameddig jó kedvem lesz. Persze az otthoniakról sem szabad megfeledkezni. Elkövettem azt a hibát, hogy egy időre csak az évfolyamtársaimmal szocializálódtam, az itthoniaknak csupán hébe-hóba dobtam egy-egy rövid életjelet (erre talán rásegített az is, hogy az első hónapokban macerás volt internethez jutni). Ennek következményével akkor kellett szembesülnöm, mikor hazaértem. A valódi barátaim ugyan megmaradtak, de az első napokban mintha csak a testem lett volna otthon velük, fejben még Dilijanban maradtam.

Mivel mi vagyunk az első évfolyam, lehetőségünk van lefektetni az alapokat, szabályokat (amik helyett mi csak alapelveket fogalmaztunk meg), hagyományokat. Ez rettentő sok vitával és munkával jár, kompromisszumot kell találnunk egymás közt. Szerencsére a vezetőség mindenben támogat minket, ha megfelelően érvelünk, csak a képzeletünk szabhat határt annak, amit csinálni szeretnénk. Ez a szabadság okozza a fő nehézséget, mivel egy iskola kultúráját megalapozni közel nem olyan könnyű, mint hangzik. Egyensúlyozunk a már működő és saját ötleteink között, kísérletezünk, mi működik és mi nem, ami mellett még gondolnunk kell a jövőbeli diákokra is. Külön figyelmet kell fordítanunk arra, hogy hogyan tekintenek ránk Dilijanban. Egy konzervatív közösségről van szó, ahol mint úttörők jelentünk meg. Külföldiekként eleinte szokatlan módon kezeltek minket, azonban mára már sikerült megalapoznunk a bizalmat, napról napra többen tanulnak angolul, a helyi  Ifjúsági Központ létszáma 30-ról 230-ra emelkedett amióta megjelentünk. Ez azért fontos, mivel eddig csak az említett központon keresztül tevékenykedtünk, a létszám gyarapodása jelzi, hogy valóban kinyílt felénk a helyi közösség.  Ezt Service Projectek nélkül értük el, amelyekkel a második szemeszterben még nagyobb eredményeink lesznek más területeken is.

Mióta kimentem egy pillanatra se bántam meg, hogy jelentkeztem. Bármihez is fogok hozzá, a körülöttem levő nagyszerű emberek mindenben támogatnak. Olyanokra leltem, akik többet jelentenek számomra, mint puszta barát. Végre azt tanulom, amit szeretek, legyen szó tanóráról vagy tanórán kívülről. Az elmúlt négy hónapban többet fejlődtem emberileg és szellemileg, mint az elmúlt két évben. Az UWC számomra egy valódi kihívás, amely számtalan kaput tárt fel előttem. Egy kihívás, mert innentől minden csak rajtam múlik, teljesen a saját sorsom kovácsának érzem magam.